Kezd a tudatom egy viktoriánus pap szintjére süllyedni.

Nem mintha gondom lenne az akkori tanult emberek szellemi színvonalával, de most boszorkányt égetnék a legszívesebben. Fogyókúra ide vagy oda, erre lelkileg kell felkészülni. Nem az a nehéz, hogy éhes vagy, hanem az, hogy ez rajtad kívül rohadtul nem érdekel senkit. A Facebookot se, az ismerősöket se, sőt mi több: a médiumokat se. Tolják bele a reklámokat az arcodba. Eddig fel sem tűnt, hogy háromból kettő hirdetés valamilyen étkezéssel vagy étellel kapcsolatos. A közösségi oldalak - úgy fest kifejezetten utálnak. Az eddigi 1-2 recept helyett százával érkeznek az FB idővonalamra a jobbnál jobb kaják a képükkel és a receptjükkel együtt. Szeretem én... bocsánat, inkább szerettem én a receptoldalakat... Eddig!

Váltok a neten a humor irányába... érted, valami vicclap, hátha mosoly villan az arcomon. Na mi jön velem szemben a legelső posztként? Igen, természetesen egy étellel humorizáló kép. Agyon csapnám a büdös kölkét! Hát senki nem mondta neki, hogy az étellel nem játszunk?

Így az ötödik napon beszűkült a látásom és a tudatom is. Mintha állandóan egy illatos birkapörköltes tálat tartanának a fejem elé és ezzel csábítanának az „esküszegésre” A kedvesem lopva sütizik a konyhában, hogy én ne lássam és ne fájjon. Tündér a drága, de már attól is sírásra biggyed a szám széle, hogy az alufóliából kikandikáló morzsákat meglátom a kukában. Cuki a csaj, minden második étkezésnél szolidaritást vállal, velem együtt azt eszi, amit én. Próbál mosolyogni hozzá, de látom nehezen megy neki. Ejjj... most ő a szerelem legkevésbé csodás oldalán lebeg.