Földi halandó, te aki betévedtél – mi több le is görgettél a blog aljára – kapd össze az agysejteket, mert nekem nem feltétlen sikerül. Vadul nyomkodom a klaviatúrát, de elméletileg gőzöm sincs, hogy mi kerekedik ki ebből. Valójában a Kedves vett rá, hogy indítsak blogot. Szerintem ő sem készült fel arra amit majd ide felfirkálok, de szerintem még én sem. Először is a kavalkád: keressünk blog oldalt. Ne kérdezd miért döntöttem a blog.hu mellett. Egyszerű szimpátia. Belestem, beleolvastam és be is zártam. Másnap ez ugrott be először. Ennyi! Nem kell ezt túl misztifikálni, marketing és társait firtatni, ide klikkel a pórnép legkisebb hamuba sült pogácsát a szájába nem vevő sarja és firkál. Semmi több!

Szóval életem bárányfelhője piszkálta meg az idegpályáimat, hogy írjak blogot. Ez még rendben is van, de a kérdés: miről? Persze... arról ami érdekel, ami foglalkoztat, a hobbiról vagy csak a mindennapok szürke pillanatairól – aminek ugye marhára nincs 50 árnyalata... A Drága csak nem hagy nyugodtan pihegni, mondja a magáét, hogy márpedig DE! Könyörgöm... ezzel nem lehet vitázni!

Mikor idetaláltál, akkor feltűnhetett a blog neve: Chili... mármint hogy a fűszernövény, amit hétköznapi józansággal értelmes ember nem kap be, aki meg bekapja az bekaphatja. Kölökgólyakoromban még magam is nagy rajongója voltam az olyan csípős kajáknak, hogy másnak ugyanattól az ételtől könnybe lábadt szeme nem az örömöt jelezte, ha megkóstolta. Aztán idővel (és a gyomorfekélytől való félelmemben) alábbhagytam ezzel a szenvedéllyel és manapság már csak módjával fogyasztom a csípőset. Most hogy írok jövök rá, hogy valószínűleg az elfogyasztott kapszaicin letapadt az érfalaimra és onnan kapom a napi csípősségem. Mert az van! Csípek, legalábbis azoknak akik nem ismernek.

Valahol az agyad hátsó fertályában szerintem már megérlelődött a gondolat: ajajjj, ez nem egy fűszeres blog, mi több, nem is a napi receptért érdemes betérni. Hogy érdemes-e, az majd az idők folyamán kiderül. Hogy mit találsz a következő napokban-hetekben a Chilizé blog alatt? Hát kéremszépencsókolomakezeit gőzöm sincs! Az én tündérbogárkám véleménye szerint ösztönlény vagyok. Eszek... alszok... b.szok! A szellentés is ide tartozik, de elkényelmesedett, ordenáré férfitársaimmal ellentétben én hölgyek jelenlétében nem eregetem világgá beleim gáz halmazállapotú elemeit némi nemű hanghatás kíséretében. Szóval ösztönlény... Eszek... akár erről is írhatnék, de jelenleg nem eszem, legalábbis emberi táplálékot nem nagyon, ugyanis fogyókúrázok... Alszok, hátőőőő... izé... álmos könyvet már nem írnék, van belőle egy pár. B.szok... hát ez meg nem olyan téma, amit kiírnék magamból. Eredendően nem vagyok túlságosan prűd, de úgy találom, hogy vannak dolgok amelyeknek a négy fal között kellene maradni. Bár most ha jobban belegondolok egy zaftos, nyálcsorgatós, bugyinedvesítő könyvvel minden bizonnyal csilliárdokat lehet keresni, úgyis mindenki rá van kattanva az árnyalatokra.

Tekerjünk picit vissza... fogyókúra. Ebben is benne van a kúra (érted.. közönséges állat vagyok) és még a nyál is csorog. (már látom a dagadó bankszámlámat) Nem eszel, ergo éhes vagy... csorog a nyálad, mint Pistikének a fogorvosnál egy ló nyugtatására is alkalmas mennyiségű fájdalomcsillapító injekció után. Tehát fogyókúra ezerrel. Rögtön szögezzük le, hogy én egy lusta állat vagyok, fájatérdemnemfuthatok komplexussal kiegészítve. Veszélyes elegy! Nem fogok sportolni! Jusztis, azért se! Inkább koplalok, számolom a g.ci kalóriákat és megválogatom, hogy mit eszek. Salátát salátával, meg káposztát répával. Áj láv kefír. Egy jó szaftos körömpörkölt... na ez lesz talán az álmoskönyv része: ha lábszárpörkölttel álmodsz, akkor másnap MARHA éhes leszel... (buta szóvicc) Tehát másfél hete éhezés a pálya, de semmi gond legalább egy dekát sem fogytam. Kitartás van, kaja nincs. Blog van, olvasó nincs... illetve minimum egy... a szerelmem!

Ui: lassan két hete tolom a kúrámat, úgyhogy össze kell kapnom magam, ha utol szeretném érni magam.

Ui2: 8-10 kilótól szeretnék megszabadulni, szóval előbb utóbb át kell térnem más témára

Ui3: politikára senki se számítson, mert arról leszoktam miközben másfél éve megvontam magamtól a tévészerű képződményt.